Azt hiszem, életem legrázósabb kalandja volt: a mamám azt mesélte, hogy neki mindenképpen. Csinosan, feketén és finom eleganciával járkált fel és alá, amióta megtudta, hogy Boldival, Bendével, Bözsivel, Buksival és Brigivel minket hordoz a hasában. Nekünk egyre kevesebb volt a helyünk, ő egyre többet sóhajtozott a pernahajder apánk miatt: lám, lám, már bentről éreztük, hogy valami stimmel az öreggel…
Aztán egy deres délelőttön nagyon hideg lett: csak éreztem, hogy már ki tudom nyújtani a lábaimat és mintha Boldi végre kiszállt volna az oldalamból. Jó, hogy tesók vagyunk, de ez az indokolatlan kényelmetlen közelség…szóval jobb volt nélküle. Persze, próbáltam elmondani, hogy mi jár a fejemben, de csak nyafogni tudtam én is, mint a testvéreim. Mindannyian nyöszörögve, reszketve bújtunk Bori mamához, ő gondterhelten nézett végig rajtunk. Mi lesz velük, mi lesz velünk sóhajtott miközben kiszaladt a pajtából, hogy némi élelem után nézzen.
Mi még csukott szemmel, szüntelen vinnyogással vártuk, hogy visszatérjen.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: