Léna alapvetően mindig kedves hangon szól hozzám – ez a mai napig így van. Még kicsi koromban hallottam, ahogy hosszasan magyaráz a fura embernyelvén – ezt a kifejezést a ligetben hallottam a többiektől – és a kezével mutogat közben. Felemeli az egyik ujját, mond valamit gyorsan, aztán hozzámér. Többnyire megsimogat – azt nagyon szeretem. J Szóval nagyon magasra mentünk – engem ő cipelt a lépcsőn felfelé és a barna padlóra elhelyezett egy fehér valamit, ráfektette kis remegő kutyatestemet, simogatott és magyarázott…Én csendben figyeltem, reméltem, hogy éppen arról mesél, hogy bármikor ide lépek, enni ad nekem…Gyorsan kiderült, hogy félreértettem a helyzetet: mikor már kezdtem felengedni és örömömben keresni egy csendes zugot elmélkedés céljára…szóval, akkor fogta a grabancomat és a fehérhez cipelt. Na, gondoltam, hát ezt szeretnéd? Hálás kutyaszemekkel bólintottam, jó, megteszem, ami tőlem telik…Természetesen az otthonunkban és csakis akkor ha van kedvem hozzá…Persze, szeretem, ha Léna nem beszél emelt hangon (kiabál), úgyhogy ebben tényleg nagyon szófogadó vagyok…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: